Mióta főzök és miért?

Citromfűtől és Gabriellától érkezett a kérdés, már nem is emlékszem rá, hogy pontosan mikor. Azóta már az egész blogszférán végigsöpört, sőt, újabbak is körbejárnak. Sajnos nem követtem figyelemmel azt hogy kinél járt már a "labda", így nem is adom tovább, de ha valakinek van kedve játszani, jelentkezzen!

A késésért pedig elnézést kérek, de mostanság sajnos rengeteg tennivalóm akadt, így nem volt időm írni. Jó hír: kezdek kilátszani a papírhalom alól! :-)

Lássuk tehát, hogy mióta főzök és miért.

Az igazat megvallva, az első kérdésre nem tudok pontos választ adni. Gyerekkoromból az illatokon kívül nem maradtak fenn meghatározó élmények. Persze, mint minden "rendes"kislány, én is segítettem nagymamámnak csigatésztát böngyörgetni, pogácsát karikázni, rántott húst panírozni... Sokkal erőteljesebben él bennem a nagyi receptfüzete, amit órákig képes voltam olvasgatni. Ez annak is köszönhető, hogy nagyon hamar (ötévesen) tudtam olvasni, és minden érdekelt, amit olvasni lehetett, nagymamám szép, kacskaringós, dőlt betűs írása pedig különösen elbűvölt. Emlékszem, később az anyukám füzetét is birtokba vettem, és a Magyar Konyhában fellelhető minden olyan receptet belemásoltam, amihez szép kép is tartozott. Aztán egyszer megláttam a nagyi sógornőjének, Klárika néninek azt a füzetét, amit a lányának készített: nem csak a recepteket gyűjtötte össze, hanem gondosan melléjük ragasztotta a hozzájuk tartozó képeket is... Na, ekkor határoztam el, hogy nekem is lesz egy ilyenem! Azóta már három van: kettő magyarul, egy pedig olaszul.

Eleinte tehát inkább íródeákként léptem fel, mint a szakácsművészetért rajongó házikisasszonyként. (Ó, és eszembe jutott egy kedves könyv is, amit imádtam! A szerkesztőjére nem, de a címére még emlékszem: Színészek főzőkanállal. Ezt annyira szerettem, hogy négyszer nevettem könnyesre a szemem rajta.)

De mikor is kezdtem el igazán főzni? Talán középiskolás koromban. Igen, akkortájt O. barátnőmmel jónéhány konyha-partit szerveztünk. Aztán pedig otthon lassan-lassan rámragadt minden.

Az egyetemi évek változást hoztak. Nem rögtön, az elején; jó néprajzosokhoz híven ugyanis megelégedtünk a prof. pálinkája után egy szelet zsíros kenyérrel, vagy az otthonról hozott füstölt kolbásszal, abárolt szalonnával is, de azért éveken keresztül ezeken mégsem lehetett élni!Ráadásul B. barátnőmék szüleinek zöldségesük volt (remélem, még mindig megvan, csodálatos emberek!), és így minden héten kilószámra érkezett a friss zöldség a kollégiumi szobába. B. nagy sajtrajongó is, neki köszönhetem, hogy megtudtam, hogy a Trappistán túl is van élet.

Később az albérletben már magam főztem, vagy az albérlőtársakkal együtt, de az biztos, hogy ekkor már otthon is elvállaltam bármit. Egyre jobban érdekelt a gasztronómia, s ezen belül is az olasz konyha. Gyakorlatilag azt is ennek köszönhetem, hogy felvettek olasz szakra. A felvételire ugyanis nem sok időm volt készülni mindenféle néprajzos elfoglaltság miatt, és amikor a felvételi vizsgán rám került a sor, M. tanár úr azzal a kéréssel állt elő, hogy válasszak egy hozzám közel álló művészetet, és beszéljek róla. Nem mintha nehéz téma lett volna, de már mielőtt bementem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én az olasz konyháról fogok beszélni. Akár tetszik, akár nem, erre fogom terelni a témát (nehogy véletlenül pl. az olasz irodalomról kérdezzenek, mert a Pinocchión és egy Felliniről szóló könyvön kívül semmit sem olvastam -persze a középiskolás kötelező olvasmányokon kívül, de hát mikor volt már az!!!). M. tanár úr kérésére tehát szélsebesen rávágtam, hogy akkor a konyhaművészetről beszélnék, mert ugye az isművészet. Hajaj, nem várt fordulat ;-) M. tanár úr nagyot néz, és csak ennyit mond: "Beh, ha ragione, carissima Gabriella, allora ci racconti quali sono i suoi piatti italiani preferiti!" (Ez annyit jelent: "Háááát, végülis iagaza van, kedves Gabriella, akkor mesélje el nekünk, hogy mik a kedvenc olasz ételei.") Innen pedig már minden ment, mint a karikacsapás! Kell ennél jobb téma egy felvételi beszélgetésen??? Mázlim volt, tudom: volt, akinek az akkori olaszországi aktuális politikai helyzetről kellett beszélni!Most, hogy jobban belegondolok, ez biztos valami jel volt arra vonatkozóan, hogy szorosabb kapcsolatba fogok kerülni az olasz konyhával. :-) Éééés ezzel vissza is kanyarodtam az eredeti témához, amihez mindenképphozzá kell tenni, hogy "véresen komolyan" csak kb. 2-3 éve főzök, és nagy örömömre egyre szélesedik a befogadók tábora.

Arra a kérdésre pedig, hogy miért főzök, nagyon egyszerű a válasz: egyrészt szeretek enni, szeretek főzés közben kóstolgatni, figyelni hogyan forrnak össze az egyes ízek egy nagy közös csodává, másrészt szeretek örömet szerezni másoknak, szeretem, ha szeretik amit főzök, amikor látom az arcokon, hogy "mmmmmm, ez igazán jól sikerült"... és mivel tudjuk, hogy az evés sokunk számára nem csupán biológiai szükséglet, hanem örömforrás is, tagadhatatlan az a tény, hogy az a háziasszony, aki örömmel főz, és örömmel is eszik, duplán boldog! (A kis önző! ;-)) Persze az már más kérdés, hogy duplájára is nő :-)))

Közben itt motoszkálnak a fejemben Polcz Alain szavai:

"Hidd el, a főzés szeretet és fantázia kérdése!

Mármint a főzést kell szeretni és azokat, akiknek főzöl."

Azt hiszem, teljesen igaza van! :-)