Zöldek I.

Mit is ígértem? Csalánt, komlót, bodzát és mindenféle tavaszi „zőccséget”. Talán még nem késtem el. Legalábbis azt figyelembe véve, hogy a „napfényes Itáliából” mostanság épp csak a napfény hiányzik, biztos, hogy nem. A bodza is még csak nyíladozik. Hah, otthon meg „nyár van, nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...”
Tehát az úgy volt, hogy egy szépséges márciusi napon felkerekedtünk, négyen, - anyós, az ember, Artúr kutyánk meg én – mindenféle zöldeket gyűjteni a réten. Találtunk is gyermekláncfű levelet (szigorúan virágzás előtt szabad megenni!), aztán valami másik zöldet, amit fogalmam sincs sem olaszul, sem magyarul, hogy hívnak; friulán tájszólásban „cofolón”. Talán valaki ráismer a fazékban. Más levél nemigen nőtt még ekkortájt. Hazavittük nagy boldogan a kincset: négy óriás reklámszatyor tele mindenféle földi jóval, mondanám inkább földes jóval, mert hát ugye a réten nincs víz... Hipp-hopp, két óra alatt át is válogattuk az anyagot, aztán jött egy alapos mosás, többször váltott vízben, majd annyi vízzel, hogy ellepje, zutty, bele minden egy nagy fazékba, és fő, fő, körülbelül 20 percig, majd, leszűr, jól kinyomkod, és így, röpke fél napos munka után meg is van az alapanyag egy tavaszi rántottához, rizottóhoz, tésztához, egy egyszerű, só-bors-olívaolaj-balzsamecetes salátához/körethez, vagy épp amihez tetszik. (Ja, és fagyasztható!) Azért írtam, hogy amihez tetszik, mert én ritkán tervezek előre. Kinyitom a hűtőt délelőtt többször is, jól végigmérem, mi lapul a polcokon, aztán míg teszek-veszek, fejben megkreálom az ebédet, majd kisebb-nagyobb módosításokkal kivitelezem a projectet. Persze, ha vendégek jönnek, akkor más a helyzet! Képes vagyok akár egy hétig is recepteket böngészni, mire összeáll a végleges menü. Ilyenkor általában valami extrát találok ki, ezen azonban változtatnom kell, mert errefelé az emberek inkább az egyszerű dolgokat kedvelik. Semmi faxni, semmi órákig, aprólékos munkával készülő, csodás ételsor! Egy hipp-hopp-szószos, jól sikerült tészta után, mondjuk egy komlós rántottától itt az emberek odáig vannak meg vissza! Hmmm...nem tudom, otthon a barátaink mit szólnánk hozzá, ha egy ünnepi vacsorán ránottát szolgálnánk fel! No, mindegy. Egyébként valószínűleg igazuk van. Legtöbbször én is arra törekszem, hogy ne keverjek sok fűszert, sok ízt. Ha véletlenül mégsem így sikerül, abból mindig csak valami zagyvaság jön ki, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az étel rossz, csak épp hiányzik belőle épp az az egyszerűség, amiért itt annyira rajonganak, nincs benne dominancia, amire akár később is szívesen visszaemlékezünk.
És persze a legfontosabb a „genuinità”, azaz a hamisítatlanság, természetesség! Egyébként ma már elég nehéz meghatározni, hogy mi is a „cosa genuina”. Eszembe jutott, hogy egyik magyar rokonomnak óriási meggyese, cseresznyése van. Nemrég meglátogattuk, végigjártuk a terepet: gyönyörűek a fák, moníliának se híre, se hamva, az ágak roskadoznak a gyümölcstől... Aztán végül kiderült, hogy csak május elejéig-közepéig hétszer permetezett. Hmmm... Tehát a meggy a miénk, a cseresznye a miénk; autentikus, hamisítatlan, első osztályú, csodás piros gömböcskék alig várják, hogy leszakítsuk őket! De hol marad mindebből a természetesség? Szerencsésnek mondhatom magam, mert otthon a szüleimnek is van egy jó nagy kertjük, és itt, nekünk is van egy kéttenyérnyi, tehát innen legalább tudom, mit eszek; de mi van azzal a sok-sok városba kényszerült emberrel, akik szupermarketek polcairól, jobb esetben piacról szerzik be a zöldségeket, gyümölcsöket? Nehéz ügy. Válasszuk inkább mégis az erdőszélen nőtt vadcseresznyét, gyermekláncfű levelet, a „cofolón”-t és minden egyéb ehető, - egyelőre - furcsaságot. Ja, és még egy fontos dolog: ez mind ingyen van!